Tisztelt közönség, kedves barátaim, hölgyeim és uraim!

 

Szeretettel köszöntöm Önöket Medve Makkai Piroska fametszet kiállításán. A kiállítás valóban családi vállalkozás, ami nem alábecsülendő. Hiszen szakmai hozzáértéssel, alázattal, Makkai Piroska munkája iránti csodálattal nyúltunk az anyaghoz azzal a céllal, hogy másokkal is megosszuk azt a gazdag élményt, amiben részünk volt a hagyaték feltérképezése során. M. Makkai Piroska óriási életművet hagyott hátra, festmények, fametszetek, dúcok, grafikák, irások, 1930-tól haláláig rendszeresen vezetett naplók tucatját és gazdag dokumentációt. Célunk, hogy újra a köztudatba emeljük emlékét és megismertessük sajátos képi világát Erdély szerte, amely számára mindig a hazát, a bölcsőt jelentette, de Magyarországon és szerte a világban is.  „Csak a sikerről kellett lemondanom. Az élet nem kényszerített vakságra, ezért hálás vagyok Neki, hogy félévszázadon keresztül kínoztak az összeütközések. A jelenség mindig ellentmondott a lényegnek, az érzés a formának, a valóság az áhítatnak. De a fekete nálam egyensúlyban maradt a fehérrel. Magam alázkodtam, hogy ne alázzanak, szegény maradtam, hogy ne raboljanak ki. Be kellett látnom, hogy egy élet alatt olyan sötétségből a bánya mélyéről nem juthatok a csúcsra. A napsütésre. A gyermekeim és unokáim folytatják utamat. Azért jöttek a világra.” Vallja a művész életrajzsorozata befejező képéhez írt kísérőszövegében. Nos, mi ezt megértettük és eszerint cselekedünk.

 

Hogy ki volt Medve Makkai Piroska? Sok művésznél látjuk, hogy önmagukat keresve, életük során rengeteg önarcképet festenek. Piroska nem önarcképeket festett, hanem életrajzsorozatokat metszett. Ezekből ismerjük meg Piroska életét, művészetét, világképét és világlátását. Medve Makkai Piroska élete regénybe illő, sok drámai fordulattal, tragikus elemekkel, ismert helyszínekkel és hősökkel. Dománban született, egy Zsil-völgyi bányatelepülésen, 1910ben, akkor még Magyarországon. Kisgyermekként éli meg az első világháború borzalmait, ami benne mély képeket hagy. Édesapja bányász, akit politikai nézetei és agitátori magatartása miatt bebörtönöznek, majd tüdőbajban meghal. Piroska korán félárván marad három testvérével. De ez a bányász sors, ez a bátor kiállás a társunk felemeléséért, harc a körülmények javításáért, a kemény munka a szegény sorból való kiemelkedésért példaképe marad, végig kíséri életét. Az itt kiállított Életrajz sorozatban, amiből sajnos nem fért fel minden, de a facebookon megtalálható és tanulmányozható, megjelenik a bányász motívuma, immár mint szimbólum, a kincset kemény, verejtékes és életveszélyes munkával felszínre hozó, kűzdő ember szimbóluma, aki nem nyugszik, mig a föld mélyén rejtett kincseket át nem adja a külvilágnak. Mert a bányász nem önmagának dolgozik. Ugyanakkor a bányászok mindig a leggyönyörűbb tájakon laktak, ha már más nem adatott meg nekik. Ezek a nagy, parancsoló hegyek újra és újra megjelennek festményeiben, grafikáiban, mint nyugalmat árasztó állandóság. Ez a kezdet meghatározta további útját, világlátását és döntéseit.

 

A művészet vonzása már kisgyermek korában jelentkezett, mindig festeni akart, pedig egy nagyon szegény képi világba született. Festményt csak cseperedő leánykorában látott a zárdában, a templomokban, ott is szentképek formájában. Benne  viszont dúltak a képek és a víziok és kikivánkoztak. Ugye, azt mondják, hogy a művészethez kell egy kis tehetség és annál több megfeszített munka, ez valóban így van, de az a kis tehetség az, ami hajtja a művészt. Hogyan kerülhetett volna másképp egy fiatal, még nem 18 éves leány, eldugott, szegény bányavidékről Kolozsvárra, a Szépművészeti Akadémiára, ha nem kivételes tehetsége folytán, ahová előképzettség nélkül, minden szabályt mellőzve egyetlen rajza alapján vették fel a román (!) művész-tanárok. 1933ban a végzősök kiállítását méltatva, sokan Makkai Piroskát látták a legtehetségesebbnek és legígéretesebbnek. De ahogy ez lenni szokott, rajztanári állást nem kapott, hanem a kolozsvári Irisz gyárban lett porcelánfestő. Az 1934-1935-ös tanévre viszont budapesti Képzőművészeti Főiskolára kap ösztöndíjat, ahol Varga Lajos Nándor grafikai osztályába kerül, tőle, a legjobb mestertől tanulja meg a fametszés technikáját, és bejárja Európa fontos művészi központjait: volt Párizsban, Romában, Berlinben. Végig vezeti naplóját, úgy írásban mint rajzban. Számomra óriási élmény volt, mikor korai naplóit forgatva ráakadtam a szamár motívumra. Ezt az Életrajz sorozatában, mint a Művészet megtestesítőjét látjuk, ahogy trónol és várja az áldozatbemutatásokat. Ez a szamár a párizsi katedrális egyik oszlopáról nézett le rá, döbbenetes hatással lehetett rá, hisz ennek a magasan trónoló szamárnak a képe kísérte és kísértette végig a továbbiakban, az elérhetetlen tökéletessége a művészetnek, amit lehetetlen kielégiteni, amely elvárásainak lehetetlen megfelelni, amely a végén csak rávigyorodik a művészre, és annyit mond, NEM ELÉG.

1935 őszén rajztanári kinevezést kapott a nagyváradi leánygimnáziumba. Ott volt első egyéni kiállítása is: egyetlen éjszakára állította ki akvarelljeit az újságíróklubban, s reggelig minden képét megvásárolták.  

Majd férjhez megy és három gyermeknek ad életet. Eközben folyamatosan festett, tanított, fametszeteket rajzolt-vésett, alkotott. 1943-ban, pont 60 évvel ezelőtt megjelent Kolozsváron Az Asszony című, 26 metszetet tartalmazó albuma az "örök Mellékszereplőről", ahogyan az előszót író Szabédi László nevezi a megértéssel és szeretettel ábrázolt fáradhatatlan anyákat, feleségeket. Makkai Piroska életében és munkájában központi szerepet tölt be az Asszony. Nem a nő, ahogy azt a férfiak művészetében látjuk, hanem az Asszony: a fáradhatatlan anya, és feleség. Ebben a szerepükben az asszonyok egyenrangúak, megértik egymást, közös nyelvük van éspedig a szeretet. Ez egy nagyon sajátos asszonyi vonás, amit a férfiak sosem fognak tudni megérteni, mert ebben az asszonyi szerepben nem számít a származás, a rang, a külsőségek, mert a gondok, a felelősség és a cél közös. Makkai Piroska nem csak művészetében állít örök emléket az Asszonynak, hanem a közéletben is aktív szerepet vállalt értük: asszonyszövetséget alapít, a háború dúlta világban, a szegény sorban iskolát hoz létre magyar és román gyermekek számára, akiket ő tanít írásra-olvasásra és ajtaja mindig nyitva áll asszonytársai előtt.

„A föld újra friss vért kíván”, fűzi magyarázatként Életrajz sorozatának következő képéhez, a második világháború kitörésére utalva. Az értelmetlen háború elveszi tőle fiatal férjét. Három gyermekének édesapját Szibériai fogságba hurcolják és évekig nem kap róla hírt. 1944-ben, a háború kényszerítette menekülés végállomásaként Nagybányán telepszik le, ahol megkapja Thorma János műteremlakását. Többed magával újra szervezik a nagybányai festőiskolát, festeni tanítja a tehetséges magyar és román fiatalokat - több tanítványából lesz ismert, neves művész. Itt talál rá újra a festés örömére. Rendszeresen kiállít Nagybányán, Erdély nagyvárosaiban, Bukaresteben országos tárlatokon. Állami megrendeléseket kap - és persze kultúrpolitiaki irányítást a szocialista realizmus szellemében, aminek mérsékelt sikerrel képes eleget tenni. Naplójában olvastam, hogy mennyire boldog volt egyik nagyszabású állami megrendelésével, mivel abból új cipőket vásárolhatott gyermekeinek. Számos egyéni tárlata közül talán legnagyobb örömére szolgált, hogy a zsilvölgyi Lupény városában, ahol hajdan aknász volt az édesapja, 1954-ben ő rendezhette a legeslegelső kiállítást, s a látogatók között akadtak, akik még emlékeztek a családjára, s arra a kicsi lányra...

1955-ben értesítést kap: halottnak tudott férjét rehabilitálta a Szovjetunió és hazohozták a kkolimai rabtáborból - mint magyar hadifoglyot - Magyarországra. 1956-ban gyermekeivel útlevéllel Budapestre utazik. Kérik és megkapják a magyar állampolgárságot, s megadatik az újra egyesült családnak az egyetlen kegy a sorstól: részesei lehetnek az 1956-os forradalom világcsodálta élményeinek. Nagyon érdekes, hogy Életrajzaiban mindig eddig a pontig ér el. Utána talán egy belső emigrációba kerül, sosem érzi teljesen otthon magát, pedig tanít, publikál, rendszeresen kiállít, dijakat kap. De ő nem erre az elismerésre vágyott.
 

 

A művész, higgyék el, nem magának dolgozik. Kényszerből dolgozik, mert hajtják a belső képek. De kell a befogadó, mert akkor kezd igazán élni. Makkai Piroska számára, az erdélyi ember, az erdélyi tájak jelentették az otthont. A legnagyobb örömöt számára nem az jelentette, hogy Budapesten állíthatott ki, hanem, hogy Lupényban, ahol gyermek volt, egy eldugott kicsi bányászvárosban szervezhette meg az első kiállítást. Épp ezért Makkai Piroska fametszeteiből összeállított vándorkiállítás további állomásai Nagybánya és a Zsil-völgye, ahol családtagjai, barátai, volt tanítványai fogják fogadni.

 

Makkai Piroska intellektuális művész volt, mindig jól megszerkesztett sorozatokban gondolkodott. Erre a kiállításra pár sorozatából adunk ízelitőt: kiállitásra került az Életrajz, az Asszony, az Apa és Fiú, ill, a két Bólyai, és a Bartók sorozat egy része. Ugyanakkor egy válogatás az absztrakt munkáiból. Makkai Piroska témaként sokszor a fájdalmában egyedül maradt zsenit, a szenvedő alkotót jeleníti meg. Életüket boncolgatva, magyarázva, megjelenítve, önmaga kérdéseire keresi a választ. Makkai Piroska hagyatékában kutakodva találtam rá Csoóri Sándor a Fájdalmak ürügyén rövid eszmefuttatására, ami találó kulcs Makkai Piroska művészetéhez, és művészi létéhez is: „Van fejfájás, gyomorfájás, idegfájás, lelkifájdalom, világfájdalom. Csak én-fájdalom nincs, holott minden szaggatást, hasogatást, ájulásba döntő szenvedést az egyén visel el. Fájok, tehát vagyok, írja egyik verse alá Illyés Gyula átalakítva a racionalista Descartes jelmondatát. Tudom, hogy sem a descartesi sem az illyési nem kizárólagos igazság de számomra az illyési a súlyosabb. A gondolat lehet akkora mint a világ, de a fájdalom még nagyobb is lehet. Az igazi éleslátók tehát nem a logikus elmék, akik agyukkal, hanem a szenvedők, akik egész létükkel gondolkodnak. Önismeret nélkül pedig a világ homályban marad. A legnagyobb önismeretre pedig a fájdalom tanítja meg az embert mert átháríthatatlan s egyetemességével együtt is mindig személyes.”

 

Makkai Piroska mindig festő szeretett volna lenni, nagyon szerette a színeket. De belső képi világához a legjobb kifejező eszközként a fametszés bizonyult. Ebben tudta adni őszintén és zseniálisan önmagát, a fába tudta leginkább belevésni fájdalmát és néha örömeit is. Nem tehetem meg, hogy ne említsem meg, hogy az európai művészettörténetben létezik még egy ilyen asszony művész, akit a szenvedés, a lelki fájdalom és a belső intenzív képek ugyancsak a fametszés művészetéhez vezettek, Käthe Kollwitz, azzal a különbséggel, hogy neki Berlinben emlékháza van. Hogy miért épp a fametszés? Ennek több oka is van. A fametszés az egyik legrégebbi művészeti eljárás. Fa mindig akad, kicsi, kéznél van, bárhol művelhető, nem szükséges hozzá tágas, világos műterem, akár a háaború borzalmai előli menekülés közben is kéznél van. Ugyanakkor igazi mesterség, precízitást, odafigyelést, magas szintű szakmai tudást, kitartást és kemény munkát jelent. Itt is kiállítottunk pár dúcot, azt a megmunkált fadarabot, amiről készül a fametszet. Illusztrálni szeretnénk a fametszés folyamatát. Valójában minden fadarab, habár a cseresznyefa az ideális, de szóval bármi, ami a keze ügyébe került, egy lehetőség. És a fából kiindulva születik meg a kép. Minden fafelületnek vannak rejtett képei, van erezete, vannak bogok rajta, az avatott művész pedig ezeket ajándéknak veszi és felhasználja képeiben. Akkor a fára felrajzolják a képet, majd szépen lassan, egyre mélyebbre haladva kivésik. A vésett vonalat már nem lehet javítani. Akár az életben, ami megtörtént, már nem lehet visszafordítani. Erre a kifaragott dúcra viszik fel rollnival a festéket, majd ráhelyezik a papírt és kanállal préselik.

Hosszadalmas eljárás és nem tudni, mi a vége.  „A metszett fán a nyomás után minden fordítva jön ki. Jelképnek láttam, ez a világ igazsága.” Mondja egy vele készült interjúban a művész. Ez a szamár fintora. Ugyanakkor a fekete fehér világa az állandó és feloldhatatlan kontrasztja miatt hihetetlenül expressziv. A megadott fa véges, ebbe kell beszorítani egy egész mondanivalót. Képei, akár Bartók művei, szigorúan megszerkesztett formába öntött motívumok és gondolatok kavalkádja. Látszatharmóniába öntött diszharmónia. A megérthetetlen, öntörvényű világ, kis emberi lét rendbe szorítása. Művészi egyensúlyozás a szétbomlás határán.

 

Makkai Piroska művészetét nem lehet besorolni egyetlen stílusba sem, mert mondanivalója függvényében lavírozik az absztrakt és a realista megjelenítés között. Valójában ez a művészettörténetben egy falcs hozzáállás, hogy a művész vagy absztarkt vagy realista. Ezen a kiállításon is kiállítottunk egy pár absztrakt képet, ezek között a Bartók sorozat pár képét is. Erről a kettősségről így vall a vele készült interjúban:” Általában kényelmesebb nem elvonatkoztatni, hanem élvezni a kitermelt dolgokat. De művészet nem jöhet létre absztrakció nélkül. Minden művészet absztrakt. Az elvont gondolat ad formát még az egyszerű tárgyaknak is. S a piramisok sem emelkedhetnek az ég felé ha nem az absztrakt matematikai számítások tartanák egyensúlyban”

 

Makkai Piroska művészete túlnő erdélyi mivoltán, képi nyelvezete univerzális, témái, annak ellenére, hogy konkrét erdélyi vagy magyar témák, mégis az egyetemes ember, művész témái. Éppen ezért, reméljük elég idő eltelt ahhoz, hogy megszeressük, emlékét felelevenítsük.

A vándorkiállítás első állomása Kolozsvár, ahol az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a Györkös Mányi Albert Emlékházában fogadja a kiállítást 2013. október 2-22. között. Ezért külön köszönetet szeretnék mondani Kós Katinak, az Emlélház vezetőjének. A következő állomás 2013. december 10- 2014. január 10 között a nagybányai Teleki Magyar Ház. Innen utazik a Zsil-völgyébe, ahol másik unokájának, Gáspár Barra Rékának adjuk át a stafétabotot. És szeretnénk, ha itt nem érne véget, hanem nőne, gyarapodna a kiállítás és járna országot világot.

 

A vándorkiállítás mellett elhatároztuk, hogy megnyitjuk Makkai Piroska hagyatékát és a fennmaradt dúcokból nyomatokat készítünk. Erre létrehoztunk egy honlapot, ahol a Makkai Piroska művészetét kedvelők fametszetet rendelhetnek. Az elérhetőséget megtalálják a facebookon és a szórólapokon. Csak bátran, mert ezzel nemcsak önmagukat ajándékozzák meg egy Makkai Piroska fametszettel, hanem hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a kiállítás tovább nőjjön és minél több emberhez eljuthasson.

A beszédem végén köszönetet szeretnék még mondani mindazoknak, akik hozzájárultak a kiállítás létrejöttéhez: minden Makkainak, Medvének, Barrának és Deutennek!

 

Fogadják szeretettel a kiállítást. Köszönöm!