Állandó feltöltés alatt. 

 

 

Nagybánya, 1944. aug. 29.

 

  A lemenő nap éppen rám mereszti nagy, vörös szemét. A ligeti fáknak már nincs árnyékuk. Egyhangú, békés zöld fűtáblákat vörheny piros utak szegélyeznek. Madarak beszélgetnek. Gyermeksirás hallatszik - de ez nem zavarja, sőt, elmélyiti a csendet. Minden messze van, minden távolról hallatszik. Csak én vagyok közel magamhoz, akivel beszélnem kell. Csak gyónni tudok, lázadni tudok - közölni valóm senkivel semmi sincs. Ha volna mellettem valaki, nem volna szükségem betűre. Ha nyugodt lennék, nem lenne szükségem az irásra. Ha csak anya lennék, ilyenkor a gyermekeimmel sétálnék, ha háziasszony lennék, most vacsorát készitenék. De terhelt vagyok, nem festhetem meg a bennem élő képeket, mert elmúlt a háború, de kevés a kenyér. Táplálkozás helyett elmélkedni kell. Festés helyett irnom kell, met könyebb irópapirhoz, mint rajzlaphoz jutni – s kinek kell ma a művészet? A valóságban kell élnem, amit alig tudok elviselni...

  Átvészeltem a háborút, a menekülést. Átmeneti rossznak minősitettem. De meddig tart ez az "átmeneti" állapot? Amióta élek: háború, menekülés, átmeneti állapot, forradalom, ellenforradalom, átmeneti állapot. Azután háború, menekülés, átmeneti állapot. Mig betültöttem a 33. évemet.

  Harminc éve tudom, hogy tehetséges vagyok. Négyéves koromban láttam, hogy egy piros tégla vagyok, mert Piroskának hivnak. Egyéb pirosat nem láttam a természetben. Se virágot, se cseresznyét,se lemenő Napot. Azóta rajzolok. Kietlen gyermekkorom is sarokba szoritott. Kis asztalnál ültem és néztem a téglafalat. Éppen olyan egyedül voltam, mint most - és éppen ilyen egyedül leszek húsz év múlva.

   A tehetségem kelevényhez hasonlit. Valami fölösleg a vérrendszerben, ami tüzes lázat okoz a szervezetemben. Megakadályozza a rendes vérkeringést. Valami többlet van bennem valahol, ami miatt másik tagomban hiányérzet keletkezik. Talán emiatt kell festenem. Nem azért, hogy "szép képek" diszelegjenek előttem, nem azért, hogy gyönyörködjék bennük valaki, nem azért, hogy pénzért áruljam. Kényszer rajtam a Művészet szolgálata. És nem tudom kiszakitani magamból. Hiába való a háború, hiába való a házasság gátlása. Hiába való a kenyérkereset gondja, a szülők és jóbarátok tanácsa. Nem élek, ha nem festek.

   Már a Napot se látom. Lement. Szürkület van, de ez nem távolit el magamtól. Az éjszaka és a Hold még jobban befelé forditja a tekintetemet, és közelebb visz magamhoz.